Sírni akarok

Sokat küzdök a gyerekkori énemmel, s mindazzal, ami akkor történt. Tudom, rengetegszer mondták már nekem, hogy felejtsem el, lépjek ki a múltból, de nem tudok. Van az a mennyiségű szenvedés, amin nem lehet egyszerűen átlépni, mintha meg sem történt volna. S van az a mennyiségű szenvedés, ami annyira megkeményíti a lelket, hogy a könnyek befelé folynak. Annyira szeretnék sírni. Annyira szeretnék újra gyermek lenni, s nem hagyni a könnycsatornáimnak az elzárását, mert akkor most sírhatnék. Akkor most érezném a fájdalmat, most enyém lehetne a szomorúság, a bánat, az egyedüllét, amit akkor elfojtottam magamban. De nem megy. Nem tudom megnyitni a csapot. Úgy szeretnék ismét gyermek lenni, s csak egy picinyke kis szikráját megérezni annak, hogy van kire számítsak…mert akkor most is tudnám, érezném. De ez sem megy. Annyira kemény a lelkem, annyira ellenáll mindannak, mit elkövetnek, s követtek ellenem, hogy nem fáj, csak szépen lassan sorvad el. Szeretném újra érezni a fájdalmat, még azt is, mely sokszor a húsomig hatolt, a megaláztatást, mely miatt nem csak lelkemet, hanem testemet is megtagadtam magamtól, mert megnyitnám a csapot, hogy záporozzanak azok a könnyek, de már kifelé. Kifelé, hogy mindenki lássa, hogy az érzés ne csak az enyém legyen, hanem más lelkét is megmozgassa. Akarom. Nagyon akarom.